„Emögött álmatlan éjszakák és lemondások sora van” – interjú Szabadfi Szabolccsal, azaz Szabi, a pékkel

A lisztről úgy beszél, hogy gabonával foglalkozó szaklapot indíthatna, a kenyérsütés jóval többet jelent neki a napi munkánál. Szabadfi Szabolccsal, tehát Szabi, a pékkela hivatása szépségeiről, a pékmunka mögötti kőkemény éjjelekről és nappalokról, sőt még érthetetlenül tuskón viselkedő vendégekről is beszélgettünk. Interjú. 

A séfeknek általában van egy késük, amihez senki nem nyúlhat a konyhán. Neked van ilyen eszközöd, amit másoknak tilos még megfogni is?

Egy kenyérmintázó penge. Ha elmegyek valahova bemutatót tartani, akkor viszem a saját metszőmet, aminek meg is van a maga története. A covid utáni időszakban egy zalaegerszegi rendezvényen sütöttem pizzát, odajött hozzám egy hölgy, és azt mondta, hogy az édesapja faragott nekem egy metszőt egy olasz terv alapján. Otthon tartom, éppen azért, hogy senki ne nyúljon hozzá idebent. Ha külföldre megyek workshopot tartani, ha bemutatót tartok valahol, akkor azt viszem magammal, és azzal metszem a kenyeret.

Volt előtte másik olyan, amihez kötődtél?

Volt. Egy kovászcimborától kaptam, bele van írva, hogy “Szabi, a pék”. Ez már itt van a műhelyben.

Maradjunk a szakácsok vonalán: a legtöbbjük tud mondani legalább egy személyt, akit a mesterének tart. Neked van mestered?

Igen, de sajnos elhunyt két évvel ezelőtt. Soproni Zoli bácsinak hívták, ő Kőszegen élt, és tőle kezdtem el megtanulni, hogyan kell minőségi pékárut sütni. Azután kerültem hozzá, hogy rövid ideig dolgoztam egy nagyüzemben.

A nagyüzemi munkával kezdted a szakiskola elvégzése után?

Nem. Az első munkahelyem Tihanyban volt. A szakma kiváló tanulójaként elmentem egy pécsváradi pékversenyre, ahol odajött hozzám egy emberke, és azt mondta, hogy mi lenne, hogy ha Tihanyban vezethetnék egy pékséget? „Hát ki, ha én nem?” – kérdeztem vissza. Tizenhét éves voltam akkor, és annyi kikötésem volt, hogy csak akkor vállalom a munkát, ha jöhetnek a barátaim is az osztályból. Négyen mentünk Tihanyba, ránk bízták a délelőtti termelést. Fél évet maradtam, fél év után elvittek katonának.

Átraktak az ország másik felére egy távoli laktanyába? Szokás volt.

Igen. Első körben Lentibe kerültem, Lentiből pedig áthelyeztek Szombathelyre.

A katonaságot hogy élted meg? Általában két út van: vagy megvisel, vagy végtelenül élvezed.

Utóbbi. Imádtam a katonaság minden percét, mivel BMP sofőr voltam. A BMP egy lapos orrú harckocsi, kicsi löveggel. Sokat voltunk a természetben, teljesen jó volt az egész, ráadásul kantint csináltam. Anyámékkal behozattam Ausztriából az üdítőket, azokat eladtam, egy közeli szombathelyi pékségből (ahol korábban tanulóként dolgoztam) pedig zsemlét vettem, és összeraktam néhány puccos szendvicset, amit a kopaszoknak árusítottam.

Ezt hagyták?

Nem mondták, hogy nem szabad, tehát lehetett.

A kilencvenes évek elején járunk, a nagyüzemi kitérőd a katonaság és Zoli bácsi közé esik. Más volt akkor a nagyüzemi kenyérkészítés, mint manapság?

Egy fokkal jobb volt, hiszen akkoriban az élesztős kovász volt a fő csapásirány. Hosszú érésű tésztát csináltunk: liszt, víz, kicsi élesztővel megindítva. 12-14 órán keresztül érleltük a tésztát, majd az éjszakai műszak rádagasztott, és megint jött bele víz, picike élesztő és só. Minimális élesztőhasználattal, és egészen jó kenyeret sütöttünk. Nem azt a fajta vadkovászosat, amit mi, kézműves pékek készítünk, de ettől még tisztességes, ropogús héjú kenyerek jöttek ki abból a műhelyből. A mai napig az egyik kedvencemnek számító kenyeret is ott sütöttük, ezt úgy hívták, hogy rozsláng. A nagyüzemi kenyérsütés szerintem azután romlott el, hogy én már eljöttem onnan. A nagyáruházak miatt sokat és gyorsan kellett sütni, ehhez kovászpótlók meg adalékanyagok kellettek, melyeket a mai napig elég sűrűn használnak a sütőiparban: felgyorsítják a kelési folyamatokat, térfogatot adnak a kenyérnek sülés közben. Hála istennek, hogy nem kellett ilyen anyagokkal dolgoznom.

A vasfüggönyt 1989-ben lebontották, te pedig kicsit később, huszonegy évesen lépted át a határt. Korábban nyilatkoztad, hogy odamentél egy osztrák pékséghez, és azt mondtad, hogy “Szabi vagyok, a pék Magyarországról, két hétig szeretnék itt dolgozni. Ha tetszik, kifizet, ha nem, akkor nem.” A két hétből nyolc év lett, de mégis mi vitt Ausztriába? Világlátás, a szakmai fejlődés lehetősége?

Egyrészt a szakmai fejlődés, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy már akkor azt kergettem, hogy én csináljam meg a világ legjobb kenyerét. Élveztem a munkát, és rettentően jól kibontakoztam én már Tihanyban is, amikor a friss tudásunkkal az iskolából kijőve az iskolai receptúrákat készítettük el. Ausztriában többen dolgoztak a környékünkről, és tudtuk, hogy odakint jobb a bérezés.

Ausztriából később Olaszországba mentél. Oda már a szakmai fejlődés lehetőségével érkeztél?

Egyrészt igen, másrészt mert Ausztriában már nem tudtam volna fejlődni. Ott is elkezdődött az, ami itthon, hogy megjelentek a nagyüzemi eljárások még a kisebb pékségekben is. Kiflikeverékek, zsemlekeverékek, amihez a péknek már csak vizet, élesztőt és sót kellett hozzáadni, ez pedig nem volt kihívás. Ausztriában jól kerestem, autót vettem, Olaszországba jártam nyaralni.

Ez kevés ahhoz, hogy sütni menj.

A legelső olaszországi élményem Tarvisióhoz kötődik. Faterral voltunk kint, bőrdzsekit vettünk a piacon, és sírtam neki, hogy vegye meg nekem a fekete, prémes nyakút, mert nem akartam olyan barnát, ami mindenkinek volt. Apám tanárként dolgozott, pénzünk nem nagyon volt, de azért összekuporgatott rá, és megvette nekem a kabátot. Rettentő büszke voltam rá. Az egyik piac melletti boltban spagettit árultak, ráadásul színes spagettit is; a mai napig előttem van az 1 méter hosszú, színes tészták látványa. Elképesztő látvány volt: piros, zöld, fekete, mindenféle fajta spagetti volt ott, én pedig csak lestem nagy szemekkel, hiszen előtte csak káposztás kockát ettem napköziben, színes tésztát sosem láttam. A környék is csoda volt, a hegyek látványa, pedig emlékszem, hogy egy borús, őszi napon jártunk ott; kicsit viszont így is megcsapott Olaszország szele, amihez csak hozzátettek a későbbi nyaralások, és hogy milyen finomakat ettem ott. Olaszországban mindenki folyton a kajálásról beszélt, ha kint vagyok, most is azt hallom, hogy sétál valaki mellettem, telefonál, és az evésről beszél. Elkezdtem megkóstolni a péktermékeiket: voltak szörnyű élményeim, sőt a mai napig vannak, de találtam olyat is, amire azt mondtam, hogy ez hihetetlen finom. Amikor Ausztriából eljöttem, már azzal a céllal mentem Olaszországba, hogy tanulni akarok.

A nyelvtudás hiánya a kezdetekkor nem okozott gondot?

Nem, északon kezdtem dolgozni, ahol a németet is megértették. A káromkodásokat és hasonlókat az elején mindenki elsajátítja, és aztán ahogy mentem lejjebb dél felé, úgy kellett elmerülni egy picit a nyelvben is. Olaszul máig jobban ismerem a szaknyelvet, a szicíliai dialektust például biztos, hogy nem értem, de lisztről, kenyérről, kelésről, bármiről, ami a szakmához kapcsolódik, tudok beszélgetni. Más volt Olaszországban dolgozni, mint Ausztriában: Olaszországban gyakorlatilag be voltam zárva a pékségbe, Ausztriában viszont városi fesztiválokra mentem, focimeccset néztem, ott ugyanis be kellett illeszkedni a társadalomba, hogy elfogadjanak, mint ott élő péket.

Olaszországban piacoztál, tehát mégis kiengedtek a pékség falai közül.

Két-három óra volt hetente egyszer, viszont meghatározó élmény volt, a mai napig imádok piacokra járni. Most is járunk piacokra, több mint tíz éve ez alapvetés, és ma is megállás nélkül megyünk.

Próbáltad meghonosítani azt a fajta fajta kenyérárusítási kultúrát, ami Olaszországban is létezik? Hogy van pár 2-3-4 vagy 5 kilós vekni, és szeltek belőle, amennyit kérnek?

Kipróbáltam, működött a másik szentendrei pékségünkben. Elképesztően jó fogadtatása volt. A nyugdíjas néni kért egy 2 centis darabot, levágtuk neki, feldobtuk a mérlegre, grammra pontosan kifizette. A nagycsaládos egy 20 centis darabot vágatott velünk, teljesen jól működött. Nekünk is rohadt jó volt, mert grammra pontosan ki volt fizetve a kenyér, neki meg nem kellett megvenni egy egykilós kenyeret, mert elég volt aznapra két szelet.

A munkát is gyorsítja, ha nem kell minden kenyeret sütés előtt kimérni, csak osztani a tésztát ránézésre, és sütni.

Az olaszoknál azt tanultuk meg, hogy a tésztát valójában csak az ember ronthatja el. Abban hisznek, hogy a lehető legkevesebbet kell hozzányúlni a tésztához, hiszen beleraktuk a kovászt, a kovász pedig dolgozik helyetted. Kettőt hajtottak rajta, megkelesztették, és ment a sütőbe. Ott nem volt divat gyönyörű szépen vagdosni a kenyeredet, hogy felcicomázd. Nem érdekelte őket, és a mai napig nem érdekli őket ez a része, csak az, hogy top alapanyagokból egy jóízű, normálisan feldolgozott és megsütött pékárut süssenek.

Könnyebb a dolguk az olasz pékeknek, mint a magyaroknak? Úgy értem, hogy Olaszországban és Ausztriában is termesztenek mondjuk 8-10 féle gabonát, míg Magyarországon 200 fajtát, tehát tudják, hogyan reagál a liszt, amikor elkezdik feldolgozni. Ti jórészt magyar gabonát használtok?

80 százalékában igen, csak a pizzatermékeinkhez használjuk az olasz liszteket. Az olaszok olyan típusú fajtát választanak a pizzához, ami kifejezetten arra alkalmas: jó a nyújthatósága, tehát nem ugrik össze nyújtás után, míg elfordulsz a paradicsomszószért, vagy nem ugrik össze a sütőben. Magyarországon 10-15 évvel ezelőtt jóval nehezebb volt liszteket válogatni, mint manapság, így tapasztalás útján jutottunk el arra, hogy melyik malomnak a lisztje mire alkalmas. Nem voltak számok, amik minket segítettek volna ebben, most viszont már vannak olyan laboratóriumok itthon is, ahol elvégzik azt a reológiai vizsgálatot, aminek az eredményéből tudom, hogy egy-egy liszt hogyan fog viselkedni a dagasztógépben és utána hogyan kell vele dolgoznom. Nyilván mindig lesz egy picike kis módosítás, de hát ez a pék szakmája, ez a munka része.

Az olasz pékek próbálják a környékről venni a lisztet?

Ügyelnek rá. Egy toszkán pék az biztos, hogy csak a mellette lévő faluban lévő búza és malom lisztjéből fogja készíteni a kenyerét. Ott a gazda általában molnár is, ezeket a liszteket hívom én gazdalisztnek. Több olyan malom is van odakint, ahova 80-100 éve járnak ugyanazok a pékcsaládok. A búza évjáratos növény, ez azt jelenti, hogy a környezet is befolyásolja a minőségét. Beszélhetünk aszályos időszakokról, sőt kell is beszélni, ugyanis az aszályos időszak okoz egyfajta nehézséget a pékeknek is, de ha te megtanulod a szakmádat, akkor kezelni is tudod a helyzetet. Olaszországban viszont a lakosság másképpen áll a pékáruhoz: ha ebben a toszkán faluban a péknek holnapután egy picit laposabb a kenyere, akkor a vásárló nem áll neki hepciáskodni. Az íze fogja érdekelni, és a tradíció, hogy a megszokott pékségben vette a kenyerét. Nem fog írogatni, nem fog egyes értékelést adni a közösségi médiában, és azt írni, hogy otthon ő jobbat süt. Pedig az olasz olyan nép, hogy „ott aztán mindenki jobbat csinál a másiknál.”

Idehaza a gazdákkal, tehát a termelőkkel és a malmokkal is kapcsolatban vagy?

Mindenkivel kapcsolatban vagyunk a termőföldtől az asztalig.

Őröltettek lisztet magatoknak?

Előfordul, sőt kapcsolatban állunk egy mérőlaborral is, ahol elvégzik a megfelelő vizsgálatokat, és átadják az eredményeket, hogy nekünk jóval könnyebb legyen dolgozni.

Ha Olaszországból rendelsz lisztet, akkor hogy éred el a reológiai vizsgálat eredményét? Gondolom, ez alapján döntesz arról, hogy mit rendelsz.

Letöltesz egy pdf-et a netről, abban benne lesz a liszt minden adata.

Ősbúzát használsz?

Természetesen. Alakort és tönkét, ami egyre népszerűbbé válik az országban. Elképesztően finom íze van. Rettentő nehéz vele dolgozni, de megéri.

Otthoni sütésnél érdemes kipróbálni?

Persze, szerintem a sima fehér liszteket meg kell ízesíteni egy kis alakorral. Először csak 10, aztán 20 százalékban. A végeredmény térfogata csökkeni fog, hiszen az alakorból hiányzó glutén kihat a kenyered méretére. De hát a kenyeret nem a térfogatáért, hanem az ízéért vesszük. Alakorral pedig nagyon jól lehet ízesíteni.

Ennek az újságnak az oldalain sokszor szóba kerül a biodinamikus gazdálkodás. Ebből a szempontból is figyelsz a termelőkre, hogy milyen módszerrel dolgoznak?

Olyan gazdákat és olyan malmokat választunk, akik nem szórják tele kemikáliával a földet, akik vigyáznak az anyaföldre, tisztességesen vetnek és aratnak. Akik nem használják ki a természetet, hanem szimbiózisban próbálnak élni vele, tehát nem 12 meg14 tonnát akarnak majd aratni, hanem elég lesz nekik 6, vagy bioban elég lesz a 4. Ahol így terem a búza, ott több tápanyag marad a földben, és kevesebbet kell aratás után visszapótolni, magyarán egy sokkal-sokkal inkább prémium minőségű búzát kapunk. A prémium búzából még jobb minőségű liszt lesz, ebből pedig még inkább prémium minőségű kenyeret sütünk.

Hol van az a pont a karriered során, amikor szakmából hivatássá válik a pékmunka?

Soha nem gondolkodtam ezen. Ez a szakmám, és mindig is szerettem csinálni. Abban a pillanatban, hogy beléptem Szombathelyre a pékiskolába, szép fokozatosan beszippantott ez a szakma, és a hivatásommá vált. Nem éltem meg fáradtságnak a munkavégzést, ez a mai napig így van. Lendületben tart, hogy kenyeret készítek.

A díjak fontosak? Voltál például a Highlights of Hungary díjazottja és Kőrösi Csoma Sándor díjjal is kitüntettek.

Rettentő jó érzéssel tölti el az embert, ha valaki felfigyel rá, és elismeri azt, amit művel. De nem azért csinálom, hogy ezt egy díjjal elismerjék, viszont hálás vagyok érte.

Mégis jársz versenyekre.

Persze, mert a visszaigazolás fontos. Például hogy magyarként pizzát készítek, ami egy olasz találmány. Érdekel, hogy az olaszok mit mondanak erről. Ha én olasz lennék, és nyitnék egy szegedi halászcsárdát Milánóban, akkor biztos, hogy elmennék Szegedre, és megtanulnám a szegedi halászlének az elkészítését. Nem véletlen, hogy az olaszokkal kóstoltatom meg azt a pizzát, amit én készítek. De hidd el, én leszek a legboldogabb ember, amikor a pizzalisztet nem onnan kell behozni.

Erre látsz lehetőséget?

Persze, nagyon jó törekvések vannak, és fontos lesz majd a fajtaválasztás. Magyarországon eddig a lisztre az volt ráírva, hogy finomliszt, vagy az volt ráírva, hogy kenyérliszt. De az otthonsütők edukáltabbá váltak, és megvannak az igényeik. Négy-öt éve indult a pizzaforradalom, a gyárak elkezdtek otthoni pizzakemencéket gyártani, milliókat adnak el belőlük világszerte, és akik ilyet vesznek, azoknak van már tudásuk, tehát el kell őket látni jó minőségű, jó nyújthatóságú liszttel. Ahol van igény, ott azt az igény ki fogják szolgálni.

A jobb minőségű búzából drágább lesz a liszt, a prémium búzát magasabb áron lehet értékesíteni.

De el kell indulni ebbe az irányba. Az emberek jót akarnak készíteni, és elképesztő fotókkal lehet találkozni a több százezer fős pizzás és kovászos csoportokban a neten. Nyilván meg kell kóstolni mindig mindent, de optikailag irdatlan fejlődés van, akár pizza-, akár pékárufronton az országban. Az otthonsütőnek is a stabil minőség a fontos, ahogy a pékeknek is.

Hány tonna búzát használsz el egy nap?

Nem tudom, csak azt, hogy éves szinten körülbelül 400-at.

Egyszer azt nyilatkoztad, hogy a világ legjobb pékségét akarod létrehozni. Sikerült?

Majd kiderül. Láttad itt az előbb, hogy végigsétáltam és megállítanak az emberek. Azt mondják, hogy ez elképesztő, hogy életükben ilyennel még nem találkoztak. Aztán ugyanennek megvan az ellentetje is, amikor leírja valaki, hogy “a celeb péknél a kenyér rossz, és otthon jobbat sütök.” Régen még mindenkinek meg akartam felelni, most már nem, és éppen elég annyi, hogy próbálom a tudásom maximumát adni, és a teljesítőképességemnek a másfélszeresét. Feküdhetnék otthon vasárnap is, mert alkalmazok embereket. De nem azért jövök be, hogy pénzt harácsoljak, hanem azért, mert minden áldott nap tanulok ebből a szakmából. Találkozok valami kis újdonsággal, valami kis furcsasággal, ami kíváncsivá tesz, és a következő nap is be kell mennem. És jó érzés találkozni a vásárlóinkkal.

Hányra jársz be?

Fél négyre. Annyit javultam már, hogy nem megyek be a komplett éjszakai termelésre, úgyhogy két éve már “csak” fél négyre járok.

Meddig vagy itt?

Tegnap este tízig voltam.

Semmi alvás napközben?

Nem lehet itt elaludni napközben. Egy időben próbáltam, hogy hazaugrottam, lefeküdtem húsz percre, de még ha jól is esett, nem működött, vissza kellett zökkennem a napi menetbe. Nem csak pék vagyok, tudod jól. Liszteket tesztelünk, a szakmát küldetésnek is fogom fel. Szeretnék segíteni kicsit mindenkinek és minden péknek, hogy ezek a számok, például a reológia, miért fontos egy búzánál. És persze vállalkozók vagyunk, éppen ezért arra is oda kell figyelni, hogy rentábilisan működjön a vállalkozás. A pék szakmában rettentő kevesen dolgozgatnak itthon. A Magyar Kézműves Kenyértársaságon keresztül havi szinten összetalálkozunk a kézműves pék barátokkal, akik 10-80 főt foglalkoztatnak az országban. Én 93-at foglalkoztatok, és azt látom, hallom, hogy az összlétszámnak körülbelül a 10, maximum 20 százaléka az, aki pék szakmunkásként dolgozik ezeken a helyeken. Mindenki más vagy cukrász volt, vagy bármilyen más szakmából képezte át magát és kezdett bele valamelyik barátomnál a munkába.

A te középiskolai osztályodból hányan pékek?

Harmincnégyből négyen.

Tartod, hogy a kenyér készítését kötelező tananyagként kéne bevezetni?

Nem baj, ha egy általános iskolás gyerek tudja, hogy mi az a búza, hogy miként lesz abból liszt, majd a lisztből kenyér. Megtanítanám erre a gyerekeket, sőt ki is próbálnám velük. Egyre több ilyen törekvés van, több iskola is eljött már hozzánk, idén tizennégy osztály volt itt, és sütöttünk közösen pékárukat. Ez a pajta, ahol ülünk, ez erre van.

Ha valaki bejönne hozzád azzal a dumával, ahogy te besétáltál egykor a fentebb említett osztrák pékségbe, fölvennéd?

Biztos, hogy megnézném. Eleve, ha így jönne, az már nagyon-nagyon furcsa lenne a mai világban, mert sokan a bérigényen kívül mást nem mondanak, pedig még azt sem mutatták meg, hogy egy kakaós csigát meg tudnak-e sütni. Jöjjön el, mutassa meg, mit tud. 39 éve forgolódok ebben a szakmában, már abból tudom, hogy kivel van dolgom, ahogy megfogja a tésztát. De leginkább az akaratot nézném: hogy meg akarja-e ezt tanulni az illető, vagy nem. Ha igen, akkor jó irányban vagyunk. Így jönnek azért hozzánk egyesek, hogy amikor majd átmennek máshova, akkor további 200 forintot kérhessenek óránként, sőt olyan is volt már, aki azért jött, mert saját pékséget akar nyitni vagy workshopokat tartani. Tartanak, tudom, miközben láttam itt, hogy életében nem gömbölyített fel még egy kenyeret se. De hát lehet, hogy gyorsan tanul, én senkit nem minősítek. Nekem már régen nem az a kihívás, hogy én tudok-e sütni egy kenyeret, hanem hogy tudok-e süttetni egy kenyeret a kollégáimmal, vagy hogy el tudok-e vezetni egy vállalkozást. Szoktam is mondani, hogy kényszervállalkozó vagyok, és hogy szerintem ezt a szakmát nem jó pénzért csinálni, mert a világ legnagyobb megtiszteltetése kenyeret sütni valaki számára. Egy tested van, és igencsak fontos, hogy mivel táplálod, épp ezért az élelmiszert előállító embereknek rettentő megbízhatónak kell lenniük, ebbe a képletbe pedig nem fér bele a pénz. Nem azért dolgozunk sokat, mert temérdek pénzt akarunk keresni. Sok pénzt ebben a szakmában azzal keresel, ha beleesik a gépbe a liszt, belefolyik a víz, a másik oldalon kipotyog a termék, és nem kell sok embert alkalmazni. De az ember végre érték lett a világban, és jól meg kell fizetni a kollégáinkat. Nálunk a vállalkozásban én dedikálom azokat az embereket, akiknek a pénzzel kell foglalkozniuk, mert igenis muszáj ezzel foglalkozni. De hogy én hozzá nem nyúlok, az olyan biztos, mint ahogy most itt ülök. Nekem csak azon kell gondolkodni, hogy hogy tudok holnapra eggyel jobbat, eggyel szebbet, eggyel finomabb dolgot kitalálni, és nagyon boldogan odaadni a kezedbe a piacon. Minden másra ember kell. Aki leírja, elkönyveli, befizeti, megrendeli, ügyvéddel beszélget, stb. Én azon akarok gondolkodni, hogy ebből a hat búzafajtából majd melyiket kéne választanom, és melyiket mivel kéne megkevernem, hogy ebből extrém jó íz és héjszerkezet formálódjon. Tudod, a pék a sütéssel teszi láthatóvá a szeretetet. Ez nekem egy nagyon komoly vezérdumám, de én így is élek, tényleg így gondolom ezt a dolgot.

A családtagjaid közül hányan dolgoznak itt?

Öt gyerekem van, hárman itt dolgoznak. Sajnos a munkának egy olyan részébe is belecsöppennek, amikor nemcsak a szakmának a szépségeit látják, hanem a gyötrelmes oldalát is. Nyilván nagyon szexi az interneten meg a Facebookon, hogy valaki kiposztol valami szép terméket, de ők tudják, hogy emögött álmatlan éjszakák és lemondások sora van. És találkoznak az emberi gyarlósággal is, meg olyan elképesztő, feldolgozhatatlan reakciókkal, mint ami nemrég volt, hogy az egyik vendég odament a pék pultoshoz, mondta neki, hogy nyújtsd ide a kezed, és beleköpött egy magot, merthogy benne maradt a meggyben a mag. Szóval ezt hova teszed? Elmész egy halsütödébe, szálkát találsz a halban, és beleköpöd a felszolgáló kezébe? Hol élünk? Nehéz a gyerekeknek megmagyaráznom, hogy nyilván ez egy kirívó eset, és hogy mi rettentő sok hálát, vállveregetést kapunk az emberektől. Kisétáltam a Kenyérlelke fesztiválról, totál elfáradva, 48 óra nem alvás után, és este 8 órakor, vaksötétben szembe húzott velem egy kullót egy nyolcéves forma gyerek, és ahogy sétálok felé, rám néz, hogy “helló, Szabi”, és megy tovább. Bandukolsz a sötétben kőszegi, lakótelepi gyerekként, egy vadidegen kiscsávó pedig azt mondja neked, hogy “helló, Szabi”. Hát akkor szerintem megérkeztél, nem?

Magyarországon jelen pillanatban 64 éves korban mehet nyugdíjba egy férfi. Mit érzel ezzel kapcsolatban?

Számolom vissza a napokat, még tizenkét év van hátra. Haza akarok menni Kőszegre, és otthon sütni a kenyeret. Jó lesz.