“Elbillen a mérleg, hogy az élet szép” – ez a Lelkem. Dörgicsén.

A hét első két napját mindig Budapesten, mármint Budán töltitek. Ha már itt tartunk: nektek számít, hogy Pesten vagy Budán? Egyeseknél ez identitásbeli kérdés, nekem már mondták, hogy „á, már késő van, ilyenkor már nem megyek át Pestre”.

Viktor: Nem számít, az élet hozta így, hogy most Budán van lakásunk. Én inkább Pesten szocializálódtam. Nikinek talán számít, bár ő Szolnokon született.

Niki: Nekem se számít, de ha választani kellene, én is pesti vagyok, leginkább az ötödik kerületben érzem magam otthon. A közös életünk is ott kezdődött, ott ismerkedtünk meg, aztán ott is laktunk öt évig, ott csináltuk a lakáséttermünket a Lelkem előtt. Béreltünk egy nagypolgári lakást, és annak a nappalijában.

Ahhoz képest aztán tényleg nagy váltás a falu. Ezért jöttök minden héten, mert hiányzik a város, vagy prózaibb oka van?

Viktor: Nem feltétlenül prózaibb ok, hogy nekem itt vannak a gyerekeim: két lányom van, őket ilyenkor látom. Az egyik 15, a másik 12 éves. A nagyobbik erőssége, hogy hiperérzékeny, ebben hasonlítunk. Gondoltam, ez ugyanaz, ami bennem dolgozik, és próbálkoztam vele, hátha érdekli őt is a főzés. Volt nálam nyári munkán, jött sütni meg más munkára is, de nem működött, szerintem valamilyen segítő szakmát fog választani. A kicsi meg, akiről sose gondoltam volna, elkezdett főzni magától. Vajban sütött rántottát meg tükörtojást, mire hazaért az anyukája, kellemes vajillat terjengett. Rémülten kérdezte Lédát, hogy mi történt, aztán látta, hogy semmi rossz. Másszor meg ki volt panírozva a hús, vajban megsütötte, ügyesen locsolgatva, közben dobta hozzá a vajat, hogy visszahűljön, ahogy kell. De amikor szembesítem ezzel, mármint, hogy ez érdekli őt, lesöpri magáról. Nem baj. Visszatérve a kérdésedre, tőlük függetlenül is egyértelmű volt, hogy nem akarjuk teljesen felszámolni az itteni életünket.

Niki, te a vendéglátást Viktorral kaptad, csomagban. De hol ismerkedtetek meg? 

Niki: A Királyi Pál utcában volt egy kis bisztró, jártam oda, Viktor pedig átvette a helyet egy sráctól. Ott találkoztunk. Ő főzött, én mentem enni, és elkezdtünk beszélgetni. Nekem nagyon fontos a város, és kifejezetten Budapest, enélkül képtelen lennék élni. Az utcák, az emberek, a jövés-menés, vagy ezek a házak… ha kinézel itt is, milyen szépek. És különösen a pesti belváros, az ötödik kerület. Ezek luxi dolgok, ha úgy veszed, de nekem a mindennapjaim.

Akkor ez nem lehet könnyű neked, falun élni.

Niki: Nem, nem könnyű, de így működik, hogy rendszeresen jövünk. Amíg úgy volt, hogy télire bezártunk, azt a három-négy hónapot tavaszig itt töltöttük. Nekünk ez volt a kikapcsolódás, a pihenés és a feltöltődés időszaka, és ma is az.

Viktor: Arra számítottunk, hogy ez az ingázás idővel felőröl minket, de egyelőre nincs így, valahogy jól szervezte meg az élet. Utazás közben szoktam feldolgozni az előző napokat. Felidézek jeleneteket, végiggondolom, hogy minden rendben volt-e, vagy hogy mit csinálok másképp a következő héten. Ilyenkor szoktam olyasmiket kérdezgetni Nikitől (aki ugye a vendégek között tölti az idejét, miközben én a konyhában vagyok), hogy ugye az a bajszos férfi elégedett volt, vagy valami hasonlót. És ilyenkor szoktam utolérni magam a menüvel: átgondoljuk, mink van, abból mit lehet főzni, és mi kell hozzá még. Úgyhogy amikor visszafelé megyünk Dörgicsére, már leginkább dolgozunk, és az a pár nap, amikor nyitva vagyunk, nagyon intenzív. A kapcsolatunk is megváltozik egy kicsit: imádom őt, ő a jobbik felem, de a munka sok mindennek nem enged teret.

Niki, te is érzed ezt?

Niki: Persze. Erről beszéltünk is. Tempósabb, szigorúbb időszak kevesebb beszéddel. Amikor feladat van, nincs idő hosszas társalgásra, és hát más közegben vagyunk, főnök-beosztott viszonyba kerülünk.

Viktor, te goromba leszel, amikor dolgozol?

Viktor: Goromba? Nem tudom, de egyszerűen fogalmazok, és egyszerű válaszokat várok. Olyankor nem nagyon érdekel, hogy mi volt a hétvégén. Annak is eljön az ideje, hogy azt megbeszéljük.

Niki: Ehhez hozzátartozik, hogy egyedül áll a konyhában, egyedül készíti az ételeket, egyedül tálal, mindent egyedül csinál. Ez maximális fókuszt igényel, és érzi, hogy mikor van idő arra, hogy cseverésszen. De nyilván akkor sem velem, hanem a vendégekkel teszi.

Az, hogy egyedül vagy a konyhán, a te választásod. Jó így neked, vagy annyit nem termel ki az étterem, hogy felvegyetek valakit?

Viktor: Jó kérdés, nem tudom, hogy vagyok ezzel. Arra emlékszem, hogy egyedül akartam csinálni, egyedül akartam lenni. Ennek volt egy miértje, amit racionálisan megmagyaráztam magamnak. Nehezen tudom kiadni a kezemből a munkát, nehezen delegálok feladatokat, ez kiderült már régen is, amikor konyhákat irányítottam, akár többet is egyszerre. De azért rendszerint adódik segítségem most is, mindig kerül, aki felpucolja a zöldséget, előkészít ezt-azt. Úgyhogy a két kezem, az néha négy vagy akár hat is. Az előkészítésben muszáj, hogy segítsen valaki. Ősszel, télen mindig találni embert ott a környéken, a Balatonon ilyenkor nem nagyon van munka. És jönnek hozzám máshonnan, Pestről is, sőt nem csak onnan. Olyanok, akik mással foglalkoznak, más a szakmájuk, de érdekli őket a főzés. Ha valaki elszegődik hozzánk ennyi-annyi időre, az étterem elbírja. Volt, hogy fölvettünk szakácsot. Voltak kérései, cserébe nekem is, aztán idővel elment, de akkor kerestünk mást. Inkább jó embereket szeretünk magunk köré gyűjteni: olyanokat, akik szeretik ezt, és a részévé akarnak válni.

Neked, Niki, hol a helyed ebben?

Niki: Néha én is besegítek a konyhán, de nem ez a jellemző. Én csinálok minden mást, az adminisztrációtól, egyes alapanyagok beszerzésétől kezdve a social médián és a foglalásokon át a felszolgálásig, de még a takarítás egy része is az én dolgom. Amikor meg nem, akkor megszervezem. Mindig van mit pakolni, átrakni, fölírni. És szeretem nagyon, amikor ott vannak a vendégek.

Viktor: És akkor van még a kert is. Azzal is foglalkoznunk kell, ha most éppen van is segítségünk ebben. Szóval a három nap nyitva tartás, az rengeteg munka azon túl, hogy minden szép tiszta, jó hangulat van, jó illat és jó meleg. Úgyhogy nekünk egy olyan szakács kell, aki szeret fát hordani, gereblyézni, takarítani, szeret velünk együtt csinálni mindent, ami ahhoz kell, hogy ki tudjunk nyitni. Nem biztos, hogy ez elvárható.

Csak hát nektek ez a mindenetek, és te magad mondtad, hogy nehezen delegálsz feladatokat. Szerinted be tudnátok engedni ebbe egy állandó embert, még ha meg is felel az elvárásnak?

Viktor: Persze. Már annyit dolgoztunk egyedül, annyit szenvedtünk ezzel az egésszel, hogy ez azért már megnyitotta az én kis lelkemet is, és érzi, hogy mégiscsak meg kéne bízni valakiben. Egyébként ezen a nyáron egész jó kis segítségeim voltak. Az a tapasztalatom, hogy azokból a huszonévesekből, akik máshonnan jönnek, mást csinálnak, egyetemre vagy főiskolára járnak, de van bennük érdeklődés, azokból ki lehet hozni valamit. Aztán, hogy mennyi ideje van erre úgymond az életéből (hisz huszonévesekről beszélünk), az már egy másik kérdés. De érdekes módon az ilyen emberekben még nem csalódtam. Különös helyzet ez, mert ha valaki odajön hozzánk mondjuk Budapestről, hogy ott akar dolgozni, akkor nem az az első kérdés, mint ami volna egy városban, hogy miként fogunk együtt dolgozni, hanem az, hogy hol fog lakni. Ez egy városban nem a mi dolgunk, de itt nagyon is az. Gyakorlati szempontból megelőzi azt, hogy kijövünk-e egymással.

Az mostanra elég világos hogy összetettebb feladat éttermet vinni egy faluban, mint mondjuk Budapesten, ahol ugye nektek ez elég jól ment már. Az volt előbb, hogy valami miatt mégis el akartok menni Budapestről, vagy adódott a helyzet, hogy volna egy lehetőség Dörgicsén?

Viktor: Más munkahelyet akartam magamnak, mivel összegyűlt bennem egy csomó rossz tapasztalat itt Budapesten és a Balatonnál is. Próbálkoztam évekig az északi parton, és tudtam, hogy mit nem akarok, így az volt a cél, hogy azokat valahogy kihagyjam ebből az egészből. Minden modorosságot, meg éttermi protokollt elhagyva akartam újrakezdeni. Tudtam, hogy finomakat főzök, tudtam, hogy Niki kedves, és ebből a kettőből akartam építkezni. Ez egy teljesen más üzleti modell, mint a lakásétterem volt. Abban az volt a jó, hogy kevésbé volt szigorú a szabályozása. Dörgicsén eredetileg családi ház, egy közel százéves lakóház volt, ahova hívtak. Bérbe vettük, aztán a tulajdonosok eladták, de az új tulajjal is nagy szerencsénk van. Tényleg csak az volt az elképzelés, hogy főzök, és majd idejönnek az emberek… és azok a vendégek, akiket itt Pesten megismertem, elkezdtek jönni utánam. És a környékbeliek is eljöttek, a nyaralósok.

Niki: Sose hirdettük az éttermet, szájról szájra terjedt, hogy itt vagyunk. És elég hamar úgy alakult, hogy sokkal többen akartak jönni, mint ahányan befértek. 

Viktor: Utólag lehetetlennek tűnik, hogy ezt felépítettük, mivel minimális befektetésből hoztuk össze az alapját. Az első munkapultokat én hegesztettem, akkor tanultam meg, hogy is kell csinálni. A lakásétteremhez képest is nagy váltás volt ez, nemhogy a bisztróhoz viszonyítva. A bisztró kicsi hely volt, igazából egyszemélyes. Én főztem, és én fogadtam a vendégeket is. Egyszerre körülbelül huszonöten tudtak leülni, de jártak oda több mint százan. Egy idő után mindenki ismert mindenkit. És beszélgettünk.

Érdekes, korábban azt mondtad, hogy nem szeretsz beszélgetni főzés közben.

Viktor: Közben nem, de ha az én dolgom a felszolgálás is, akkor ahhoz meg hozzátartozik. És tudni kell, hogy előtte én nagy konyhákat vezettem, ahol sokan voltunk. Szerettem, hogy össze kellett rakni egy csapatot, aztán alájuk tenni mindent. És voltak corporate chef munkáim is, amikor három éttermet kellett körbejárnom minden nap, egyfajta színvonalnövelés volt az elvárás a tulajdonosi kör részéről, ami a maga konkrétságában nem nagyon volt meghatározva. Az hamar látszott, hogy én nem vagyok elég türelmes ehhez, de azt imádtam, amikor a végére összeállt valami. Amikor azt éreztem, hogy bár nem vagyok ott folyton, kialakul, és állandósul a lelkesedés. Ha mondjuk tízen vannak egy konyhán, ez három emberen múlik. Az a három elviszi a másik hetet.

Megint ott tartunk, hogy akkor mégis miért választottad ezt a magányos konyhát.

Viktor: Az igazság az, hogy nagyon nehéz volt pótolni az embereket, márpedig nagy volt a fluktuáció. Én komolyan veszem, amit csinálok, szerintem ez a kulcs. Amikor dolgozom, akkor minden mást leteszek, csak ez van, csak ez a fontos. És a végeredménynek tökéletesebbnek kell lennie még annál is, mint amennyire egyáltalán lehet.

És mi az, amitől tökéletes lesz egy fogás? Úgy értem, mi kell ahhoz, hogy elégedett legyél?

Viktor: Nem is nevezném tökéletességnek. Sok apró pillanat, ami összeáll a végén azzá, hogy ez egy jó nap volt. Közben nem gondolkodom azon, hogy amit éppen csinálok, jó-e. Ha kiadom a kezemből, ha Niki kiviszi, az már azt jelenti, hogy jó. De ettől még nem érzek elégedettséget. Az a nap végére jön meg, ha minden összeáll. Már az is egyfajta nyugalom, ha megvolt a létszám, és tudom, hogy gazdaságosan működünk.

Nikinek vagy a vendégeknek elhiszed, ha valami jól sikerült? Ha bizonytalan vagy, számít, hogy ők mit mondanak?

Viktor: Bizonyos értelemben mindenképpen, de nem ettől leszek elégedett. Szegény vendégek esélytelenek, ha erről van szó, de legalább Nikinek jó érzés, ha dicsérik, amit eléjük tesz.

Niki: Tényleg így van, én hiszek nekik, meg látom is a reakcióikat, állandó interakció van köztünk. Mindig mondják, mennyire szeretnek eljönni hozzánk, és enni valami totál mást, mint mondjuk az előző héten. Nálunk minden héten más a menü, ha nem is teljesen, de mondjuk 80 százalékban. És bármi van is, mindig finom, ezt mondják. Lényegében úgy foglalnak asztalt, hogy fogalmuk sincs, mi lesz a menüsor. Pénteken este teszem ki, de addigra már foglaltak azok, akik jönnek szombaton meg vasárnap. Megvan a bizalom bennük, mert nem szoktak csalódni, és szeretik azt a légkört, ami ott körülveszi őket. Itt mindenki nyugodtan tud enni és lenni, az ismert emberek is. Akik hozzánk járnak, valahogy válogatott vendégkör, ismerik az éttermi kultúrát. Jó helyekre járnak, jó ételeket fogyasztanak, tudatosak is mind a kettőben. És nyitottak, tudnak kapcsolódni nemcsak velem, hanem akár egymással is. Előfordul, hogy két asztaltársaság szóba elegyedik.

Viktor kimarad ebből az egészből? 

Viktor: Nem teljesen, mert amolyan fél-látványkonyhával dolgozunk, odajöhet bárki, és néha meg is teszik. Vagy azért, hogy elmondják, mennyire ízlett nekik az étel, vagy kérdeznek is, mesélnek valamit. Sok múlik azon, hogy éppen mennyire vagyok alkalmas a beszélgetésre, a törzsvendégek már ki tudják szűrni abból, ha rám néznek. Értik, hogy ha megállnak ott, akkor én kockára teszem mindazt, ami szépen serceg mögöttem. De a nap végén Niki mindig elmeséli, hogy mi minden történt. Néha munka közben is mondja, akkor csak pár szót ejtünk, vagy összenézünk… az is elég. Megvan már a ritmusa az egésznek, és a vendégek is érzik az ütemét.

Niki: Nagyon jó látni, hogy sokan évekig visszajárnak akár az ország egy távoli pontjáról is. Először akkor jönnek, amikor a környéken üdülnek, aztán meg azért vesznek ki szobát egy-két napra, hogy eljöjjenek hozzánk. Először nálunk foglalnak, és csak azután keresnek szállást.

Szerintetek mit mondanának, ha megkérdezném tőlük, hogy miféle étterem ez? Nemzetközi, magyaros?

Niki: Nagyon sok zöldséggel dolgozunk, ami nem jelenti azt, hogy kerüljük a húsokat. Van azokból is többféle, de úgy alakult, hogy idővel a zöldségek kerültek túlsúlyba, azok közül is mindig az, amelyiknek szezonja van. Az az elv, hogy kipörgetjük az alapanyagokat, így aztán előfordul, hogy valami elfogy menet közben, és akkor változik a menü szombatról vasárnapra. A vendégeink hozzá vannak szokva ehhez.

Viktor: Napi 30-40 adag étel készül, és egyre egyszerűbb fogások, melyek három-négy elemből állnak össze. Azt mondanám, hogy kifinomult vidéki gasztronómia, a vidéktől elvárható tiszta ízek konyhája könnyítve bizonyos technológiákkal. Korábban jóval többféle alapanyagban gondolkodtam, de most ez tűnik jó iránynak.

Miért? Mi változott?

Viktor: Mondjuk úgy, hogy elkezdtem kijönni a dobozból. Kezdetben csak abból merítettem, amit begyűjtöttem az elmúlt huszonévben az iskolákban, a munkahelyeimen, csavargás közben a világban. Nem érdekelt, hogy más mit csinál és hogyan. Ezt Niki tudja a legjobban, aki szeret étterembe járni, kipróbálni dolgokat. Nekem valahogy ő a jobbik felem, ezt már mondtam, nyitottabb, érdeklődőbb, mint én, és kevesebb benne az előítélet is. De most már én is megyek vele, tudok civil lenni, és mivel imádok enni, egy idő után megjelenik a kíváncsiság bennem is.

Niki, neked van kedvenc fogásod a menüsorban? Mit szeretsz legjobban azok közül, amiket Viktor főz?

Niki: Nem is tudom hirtelen. Szeretem, amiket csinál, de nem tudok most mondani egy konkrét fogást. Talán a húslevest.

Viktor: Azt pont az anyukájától tanultam. 

Niki: És most már majdnem olyan jól csinálja, mint az anyukám. A többivel meg az a helyzet, hogy úgy, ahogy a vendégek elé kerülnek, én nem kóstolom ezeket az ételeket, mert mire vége a napnak, nekem nem marad. Mármint abban a formában és összeállításban, ahogy az a tányérra kerül, mielőtt kiviszem.

2021-ben még csak nyári üzem volt, aztán rá következő évben megint, 2023 augusztusa óta pedig egész évben nyitva vagytok. Évek óta együtt, reggeltől estig. Hogy bírjátok?

Niki: Kezdetben nem volt gond, aztán kicsit sok lett, volt, hogy csak én jöttem Pestre abban a két napban, Viktor pedig maradt Dörgicsén. De ez se volt jó, mert akkor ő közben folyamatosan dolgozott a ház körül, és elkezdte azt érezni, hogy egyedül csinálja ezt az egészet.

Viktor: Egyszerűen nem bírtam leállni. Mindig volt mit csinálni, jól éreztem magam itt, szerettem, hogy látom előre a napomat már reggel.

Niki: Na nekem ez nem megy. Én nagyon szeretem Budapestet, és nagyon ragaszkodom hozzá. A Veres Pálné utca a kedvenc utcám, nagyon szeretek bemenni az ismerős helyekre. Sokáig hiányzott Budapest, de most már Dörgicsén is szeretek lenni, ott is kialakult egy kis közösség, és van szociális életünk. És jönnek a vendégek.

Viktor: Jönnek, és hozzák magukkal az életüket. Nagyrészt budapestiek, de jönnek máshonnan is, az ország távoli részeiről. Úgy érkezik majdnem mindenki, mintha vendégségbe jönne.

És külföldi turisták? Ők is eltalálnak hozzátok? Nyilván inkább nyáron, de ki tudja.

Niki: Vannak külföldiek is, igen, de a foglalós rendszer miatt még nyáron sem ők vannak többségben. Ha odavetődik valaki, és ha van hely, akkor nem küldjük el. Általában találunk egy asztalt. 

Van egyáltalán célcsoportotok? Kinek főztök?

Viktor: Annak, aki szereti azt, amit mi mutatunk magunkból. Aki szereti ezeket az ízeket, a kompozícióinkat, a Lelkem környezetét és hangulatát. Nem tudom ezt egy aspektusra szűkíteni. Én abban hiszek, hogy az emberek megtalálják azokat a helyeket, ahol jól érzik magukat. Kifejezetten az étterembe járásnak nincs igazán kultúrája Magyarországon.

Niki: Nincs kifejezetten gyerekmenünk sem, de mivel tetszik a szülőknek a hely, és jól érzik itt magukat, elfogadják ezt is. Mindig találnak valamit az étlapon a gyereknek is. Részünkről ez egy tudatos választás, és idővel a vendégeknél is azzá válik. Szerintem akik hozzánk visszajárnak, azok Rómában sem a turistacsapdában kötnek ki.

Mintha az árképzésben is lenne tudatosság. Az exkluzív vendéglátóhelyek rendszerint nagyon magas árakat szabnak, ezt nyilván nemcsak a kínálat minősége indokolja, hanem a hely pozicionálásához is hozzátartozik. Nálatok átlagosak az árak, normális összegért kap az ember finomat és jót. Miért nem adjátok drágábban?

Viktor: Ezt kérdezték már mások is. Az árképzés nálunk érzés dolga. Nincs kalkuláció minden fogásra, összességében szemléljük a dolgot. Az a lényeg, hogy meg tudjuk venni a minőségi alapanyagot, és működni tudjon az étterem. Az ízlésformáláshoz egyébként hozzátartozik az is, amit Niki csinál: az odafigyelő, nyitott, érdeklődő felszolgálás. Észre kell vennie a szülőket, akiknek kezd elegük lenni a gyerekükből, és inkább desszertet rendelnek neki főételként, hogy leszereljék. Vagy az idős bácsit, aki már nagyon éhes, és nem győzi kivárni, hogy elkészüljön, amit rendelt. Akkor neki kell kivinnie a leggyorsabban a levest. Másnak meg el kell mesélnie, pontosan mi is van abban, amit eszik. Már van szeme ehhez, ránéz valakire, és látja, hogy mi lesz a dolog vele, hogy mi az, amitől a vendég úgy érzi, hogy jó választás volt eljönnie a Lelkembe. Ez nem marketing meg átverés, hanem vendégszeretet és érdeklődés. Amikor kinézek a konyhából, én is látom az emberek arcán, hogy hol tart a történet. Hogy azért nincs tányér előttük, mert még várják, vagy mert már megették, amit rendeltek. Ez is az edukációhoz tartozik, hogy a vendég először is rájöjjön, aztán meg hozzászokjon ahhoz, hogy neki ez jár, és igenis joga van igényt tartani a személyes törődésre egy vendéglátóhelyen.

Nekem mostanra elég világos, miért neveztétek el Lelkemnek ezt a helyet. De azért csak van valami története ennek a névadásnak, ha más nem, hogy melyikőtöknek jutott eszébe.

Viktor: Tényleg van. Sétáltunk Dörgicsénél valahol az erdőben, és elénk került egy turistajelzés, két fehér csík között egy piros. Ne kérdezd, hogy mit jelent, fogalmam sincs. Az egyik ilyen fölé oda volt írva a fára, hogy “lelkem”, és bele volt rajzolva egy nyíl, amelyik pont lemutatott az akkor még készülő éttermünkre. Voltak munkacímeink, de ez nagyon megfogott abban a pillanatban. Egyszerre jutott eszembe a nagymama, aki azt mondja az unokájának, hogy lelkem (bár ez a mi családunkban inkább “drágám” volt), és az is, hogy ez itt most a Niki és az én én lelkem, ami ebbe a vendéglőbe bele lesz téve. Még ma is tök szürreális néha ez a történet. A faluban viszonylag ritkán megy el autó a ház előtt, csönd van, most leesett a hó is, gyönyörű. (Az interjú 2025 novemberében készült – a szerk.) Előbb látsz szarvast, vagy őzet, mint embert. És egyszer csak este hat óra lesz, lesünk kifelé, és beáll az első autó, aztán sorban a többi is, és hamarosan nyüzsi lesz, megtelik az este.

Mindez továbblépés neked, vagy új úton jársz?

Viktor: Még ha ez nem is ugyanaz, amit korábban csináltam, de arra épül, amit a lakásétteremben és előtte az egyszemélyes bisztróban megtanultam. Nem a főzésről, hanem a vendéglátásról. Pont azért tudtam könnyen átadni ezt a tudást Nikinek is, mert volt benne része, oda járt a bisztróba ő is. Most meg már hozzá járnak. Igaz, hogy én főzök, de a vendégek Nikihez jönnek. Amit meg én teszek hozzá ehhez az egészhez, azt ma már alkotásnak élem meg. Nem gondoltam volna még tizenéve sem, hogy a főzést lehet így nevezni. Először kicsit zavarba ejtett, de ma már nem lepődök meg, ha elered a könnyem munka közben. Nem szoktam hirdetni, de ez számomra misztikum. Ízek, színek, illatok, látvány, és ez mind összeáll, mert nemcsak zabálunk, hanem ízemlékek is ébrednek bennünk minden egyes falattal. És akkor a legváratlanabb pillanatban rádöbbenek, hogy basszus, én most ezt csinálom. Aztán kinézek az ablakon, látom ezt a szép helyet, ahol vagyok. De közben meg fáj a hátam, meg ki van ugorva a könyököm, sajognak az ízületeim. És akkor ezt így valahogy összegyúrod egy egésszé, és elbillen a mérleg, hogy az élet szép. Óriási sablonduma, mi?

(Ez az interjú eredetileg a CHEF+ magazin 2025 decemberében megjelent, első lapszámába íródott.)